7. fejezet

Remélem lehetett érezni a gondolataim gúnyos fennhangját a szobában is.

Időközben a két másik jómadár is visszatért köreinkbe, és így már négyen veszekedtünk.

- Legalább azt követelem, ami alapból vokál – tettem az utolsó engedményt.

- Ha muszáj – sóhajtott nagyon Chance színpadiasan.

- Héé – ordítottam fel. - Heuréka. Kiléphetek, ha nem tetszik valami.
- Hőő, nem játszunk ilyet – szólt rám Loyd. Sam csak csúnyán méregetett.

- Túléljük nélküle is, sőt. A lányok leviszik a színvonalat.

- És fel a fiúk általi nézettséget ha jól néznek ki – tettem hozzá.

- Ha, ezen van a hangsúly – szólt be Sam.

- Csendet már! Rosszabbak vagytok mint az óvodások. Maura kapja az alap vokált plusz majd néhol beénekelhet Chance mellé. Mindenki elhallgat, és próbálunk. Nincs kifogás, rajta!

Loyd határozott fellépésével zárult a vita, és ténylegesen is összerakhattuk a zenei alapot és a szöveget, az éneket, néhol átdolgozva, és úgy mindent. A végére már elméletben minden ment, de a gyakorlat elég gyatra lett.

- Ergyák vagyunk – röhögött fel idétlenül Loyd.
- Találó név lenne – csatlakoztam a hülyüléshez, és innentől már végképp nem nevezhető próbának amit műveltünk.

Ezek után még rengeteg próbát egyeztettünk és tényleg nagyon sokat gyakoroltunk, a szám a végére teljesen összeállt zeneileg, hangilag, minden tekintetben tökéletes volt. Már csak az volt a kérdés, hogy hogyan fogja fogadni a zsűri a stílust, amit képviselünk. Egyhangúan leszavaztunk bármiféle teljes mértékben pop számot, és így együtt már a Coldplay-féle számok sem nyerők, rappelni Chance se tudott, és én sem vállaltam szóval azt ejtettük, így maradt a kettőnk által egekig magasztalt zenei irány, a metál. A zsűri véleményétől féltünk és Loyd is megerősítette a félelmemet, de végül úgy döntöttük, hogy nem törődünk semmivel, ha nem tetszik ez a zene, akkor majd alapítunk egy saját bandát, saját számokkal és saját célokkal, majd kitörünk valahogy és boldogan élünk, míg meg nem halunk.

Két héttel később izgatottan ácsorogtam a legprofibban összeállított szerelésemben és vártam a fiúkat a tornaterem ajtajában. Egy fekete koptatott, néhol már lyukas nadrág volt rajtam, egy szintén fekete magassarkú cipővel, amiért egyenesen rajongtam, mellette egy bővebb szürkés, batikolt atlétával, amolyan dropdead stílusban. A hajamat hagytam leengedve az arcom mellett, egyenesen, szőkén. Nem szeretem, hogy egyenes, nagyon zavart hogy odalapul a fejemhez meg hogy olyan jellegtelen, de nem volt kedvem besütni, mert az hosszú és bonyolult procedúra, fél órával korábban kellett volna elkezdenem a készülődést hozzá. A sminkemet sem vittem túlzásba, egy feltűnőbb sötétvörös rúzs, szemhéjtus és szempillaspirál volt az összes kozmetikum rajtam.

- Oké vagy – "üdvözölt" Chance egy gyors pillantás után a ruháim felé. - A hajaddal nem tudnál valamit csinálni? Belelóg állandóan az arcodba, és nem látszol ki mögüle. Itt az a lényeg, hogy te adod elő a produkciót, téged néznének, nem a hajadat, szöszi.

- Jó, jó – rohantam el a mosdóba és néhány mozdulattal lazán oldalra fontam a hajamat, kissé széthúzgáltam a fonatot, hogy ne nézzen ki nagyon komolynak az összképem és késznek nyilvánítva magam visszaballagtam a fiúkhoz.

- Így mindjárt jobb – bólogatott Chance és a többiekkel egyeztetett tovább.
- Mi alapján raknak minket sorrendbe? - érdeklődtem röpke tíz perces ácsorgás után, mivel sem helyünk nem volt, ahová leülhetnénk, sem a színpad felé nem mehettünk, a lábam pedig kezdett fájni.
- Hogy ki mikor írta fel magát a lapra, erre várunk éppen - olvasott a gondolataimban Sam.
Az a bizonyos blézeres nő lépett fel a színpadra, de immár egy halványlila blézert viselt, hozzá illő szoknyával és hófehér, nyakig begombolt inggel. A haját szoros kontyba fogta és idegesen szemlélte a toporgó tömeget.
- Tehát, üdvözöllek benneteket ismét itt, előre is sok sikert minden ittlévő résztvevőnek! A legutóbbi találkozásunk óta tizenkét jelentkezőt vesztettünk el, valamilyen okokból nem szerepeltek a listán, így ők már nem vesznek részt a versengésben. A listára felírt bandanevek sorrendje alapján számoztunk be benneteket, mindenhonnan egy-egy képviselőt szeretnék kérni a színpad mellé, ahol átvehetitek sorszámaitokat.
- Megyek - lökte el magát a faltól Chance ahol eddig támaszkodott.
Néhány perces tolakodás után oda is ért a színpadhoz, valamit ráírt a papírra és elégedettséggel az arcán sétált vissza hozzánk. Ahhoz képest, hogy fiú volt, kifejezetten szépen mozgott, lassan, megfontoltan.
- Siker, hatodikok leszünk - kiáltotta mikor már elég közel volt ahhoz, hogy a nagy zsongásban meghallhassuk a hangját. Én kicsit megijedtem, hogy ilyen hamar kell kiállnunk a színpadra, a többiek viszont a pozitív tulajdonságait figyelték ennek a ténynek.
Beültünk az első sorba, én a lábammal türelmetlenül dobolva figyeltem az előttünk fellépő már alapból ezt a formációt alkotó együtteseket. Mellettem jobbról Sam nézegette a haját a telefonja elsötétített képernyőjében, bal oldalamon pedig Chance hevesen rágózva elemezgette magában a produkciókat, néha egy-egy szót hangosan kimondva. Sötét szeme ide-oda cikázott, és egy kis noteszbe írta fel a dalokat, amiket játszottak. Amit nem ismert, abból szavakat, sorokat próbált kiírni, hogy utánanézhessen, és ha akadt olyan, amit én is ismertem akkor gyorsan odasúgtam neki.
Kicsit sem néztünk ki normális bandának, főleg hogy Loyd épp telefonon beszélgetett valakivel hevesen gesztikulálva, amiből beszélgetőtársa ugyan nem látott semmit, de az összes többi mögöttünk és mellettünk helyet foglaló versenyző igen.
A blézeres nő az ötödik versenybe szálló banda után minket irányított a színpadra, én pedig egész testember remegve vonultam a színpad melletti lépcsőhöz, néha meg-meg botolva a lábamban vagy a vezetékekben amik a földön tekeregtek.
- Nyugi már, nem lesz semmi baj, nagyon jó voltál az összes próbán, ne izgulj már - simogatta a kezemet Sam, de láttam hogy ő is legalább annyira izgul mint én.
- Minden rendben lesz - vettem hatalmas levegőt és azt lassan kifújva fellépkedtem a lépcsőn, magamban számolva a fokokat.
Egy,
kettő,
három,
négy.


Na sziasztok! :)
Visszatértem, és határozottan szeretném tovább folytatni ezt a történetemet, mivel az életemben ez az egyetlen nyugodt menekülési útvonal pillanatnyilag.
Remélem akad olyan, aki élvezi a művészkedésemet, mert én határozottan igen.
Ha van bátor vállalkozó, akkor komment formájában jelezhetné hogy közöttünk tartózkodik.:)
A részek bizonytalan időközönként érkeznek majd, mivel ha megígérek valamit azt úgysem tudom betartani..:D

Beatles_Lány.xx