2. fejezet

Sziasztok! :)
Eldöntöttem, hogy amikor csak meg tudom oldani, heti kétszer lesznek részek, de ha nagyon ellep az iskola, akkor majd lehetséges, hogy lesznek kisebb-nagyobb csúszásaim, de szólni fogok előtte, nyugalom! Örülök, hogy már van egy feliratkozóm, remélem lesztek még többen is. Nagyon örülnék kommenteknek is.;)
Jó olvasást.:)
Beatles_Lány.xx

Miután már egyre több néző jött be, és az előadások végéhez értünk, mindenki előadta a választott számát, a zsűri tagjai egy nagyon gyors beszélgetést folytattak le és egy alapból félelmetes férfi egy félelmetes vigyorral a mikrofon elé állt és megköszörülte a torkát, amitől nagy csönd lett.

- Mivel nem sikerült egységes döntést hoznunk – szólt, de ez nem stimmelt, nagyon egyszerűen tudtam volna egységes döntést hozni a helyükben. Többen is így vélték, mert felmorajlott a tömeg.

- Csönd! - szólalt meg a nő immár ismét blézerben a színpad széléről.

- Szóval úgy döntöttünk, hogy kaptok még egy esélyt, mindenki közületek. - hangsúlyozta ki. - Annyi a feltétel, hogy egy új számmal kell előállnotok, és semmiképpen nem lehettek egyedül. Volt néhány banda, ők megőrizhetik a formációjukat, de az egyedül induló versenyzőknek legalább egy embert össze kell szedniük, és bandát kell alapítaniuk, még ha csak ideiglenesen is. Megláthatjuk ezáltal, hogy mennyire tudtok alkalmazkodni, együtt dolgozni, és menyivel lesztek különlegesebbek társaitoktól. Két hét múlva ugyanitt, ugyanekkor találkozunk a legtöbbetekkel! A bandákat ma kell megalapítanotok, itt. A vendégeket megkérem, hogy fáradjanak ki, ti pedig este fél kilencig dönthettek, sok sikert! Fél kilenckor kérem a bandaneveket és tagokat erre a papírra felírni, aki nem fog szerepelni rajta legalább egy másik társával, elbúcsúzhat tőlünk - vigyorodott el a szakállas nagyobb darab idős férfi egy lapot lengetve a kezében, amit ledobott a színpad melletti asztalra. Körülöttem megkezdődött a zúgás, mindenki rémülten mormogott és ismerősöket, jó barátokat keresett.

- Ez nem ér, hogy a bandák maradhatnak, előnyük van – hallottam mögöttem egy lány méltatlankodó hangját.

Én azonnal tudtam, hogy mit kell tennem, lélekszakadva rohantam a korábban általam kinézett énekes fiú után, hogy még időben elérjem. Szerencsém volt, mivel még nem kapcsoltak a legtöbben és akik nem voltak itt végig, csak a saját fellépésük idejére, azok nem tudták, hogy ki milyen volt, tanácstalanul bóklásztak. Néhányan énekelni vagy játszani kezdtek, hogy bevonzzák a velük együttműködni vágyókat, és gyorsan bemutassák magukat. Zihálva fékeztem le épp a fiú előtt, akin megláttam a negyvennégyes sorszámot, és rögtön lecsaptam rá.

- Szia, szia – vigyorogtam rá vidáman, amennyire csak tudtam. Próbáltam elkerülni, hogy félőrültnek látsszak, de nem hiszem hogy ment. Szerencsére ez végtére bevált, és annyira megdöbbent a fiú, hogy csak állt előttem, így a többiek lassan szétszéledtek, ők is felfigyeltek már rá, de én voltam a legsikeresebb, sikerült megállítanom őt, méghozzá elsőként.

- Leszel velem légyszi? - néztem rá kérlelően.

- Jó, meglátjuk, kint meg akarlak előtte hallgatni, bármit is csinálsz.

- Na akkor várj, mert be kell biztosítanom magamnak az ötvenkilencest – néztem rá kérlelően, hogy várjon meg. Nagyon hadartam, teljesen izgatott és túlságosan ideges voltam.

- Oké - vigyorodott el kurtán és lassan elsétált. Csak úgy otthagyott. A színpad felé ment, és valamit egyeztetett a blézeres nővel, aki bólintott egyet neki gyorsan, és a kezébe nyomta a mikrofont.

- Ötvenkilences, gyere már ide ha még szabad vagy – ordította el magát, és anélkül, hogy tudott volna róla, teljesen levett a lábamról azzal, hogy ezt megtette értem. De aztán próbáltam az érzéseimet nem kimutatni, mert lehet, hogy a legnagyobb ellenfelem lesz belőle. Nagyjából ki is nyírtam a nyáladzó énemet, mire a színpadhoz sétáltam.
- Ezt hogy csináltad?
- Protekció - kacsintott rám. - Amúgy anya barátnője, egy helyen dolgoznak.
Az ötvenkettes végre odaért hozzánk, így már nyugodtabban lélegeztem.

- Heló – köszönt egyszerűen, semmi mosoly vagy valami. Legalább köszönt, legyünk pozitívak.

- Leszel velünk? - kérdezte a még névtelen, fekete hajú haverom.

- Simán – bólintott a másik fiú.

- Jó, kell valaki aki gitározik – nézelődtem idegesen, mert hirtelen eltűnt a hirtelen jött nyugodtságom,  nem tudtam normálisan gondolkodni, pedig a legfontosabb tagok megvoltak.

- Én tudok szólógitározni – jelentette ki negyvennégyes.

- Az király, akkor ötvenkilences dobol, te énekelsz meg szólózol – számoltam a kezemen.

- Ne hívj már így – csattant fel a dobos fiú. - Loyd vagyok – nyújtott kezet nekem.

- Maura – viszonoztam a gesztust és várakozóan néztem a még mindig anonim fiúra.

- Mit akarsz? - nézett rám összeráncolt szemöldökkel.

- Talán hogy mutatkozz be, vagy megfelel a negyvennégyes?

- Nekem mindegy – rántotta meg a vállát és ismét elment.

- Hát ez? - kérdeztem tőle.

- Nem tudom, nem ismerem, de olyan titokzatos macsó akar lenni, ami talán még jól is állna neki ha nem játszaná túl – nézett utána megvetően, én pedig elnevettem magam. Ennyire éles látó fiút se láttam még az életem során.

Néhány percig szótlanul álltunk, és várakoztunk, hátha visszajön a titokzatos idegen, és erre a gondolatra megint elnevettem magamat. Loyd igazából nem nézett hülyének, legalábbis nem mutatta ki és nem is próbálta kiszedni belőlem, hogy min nevetek, ami egy pozitív tulajdonsága volt. De nagyon csendes volt és zárkózott, soha nem mondott néhány szónál többet.

A többiek nagyon hangosak voltak, alig hallottam a gondolataimat, állandóan beszéltek, énekeltek vagy zenéltek, akkor épp egy gitár hangját hallottam elég közelről, elég hangosan. Az egész terem zengett, szinte csak mi ketten ácsorogtunk csendben az egész teremben.

- Itt a gitáros, ő basszeros – érkeztek meg a hátunk mögül, ami kicsit megijesztett, de inkább csak csendben örültem.

- Sziasztok, jöhetek? - nézett ránk kicsit félénken a szőke hosszú hullámos hajú fiú, de amint rábólintottunk, őrült pörgésbe és találgatásba kezdett.

- Ennyi elég lesz asszem. Na gyerünk a széléhez, az ajtóhoz egy kicsit, levegőre van szükségem – indult el negyvennégyes, és ideiglenes vezetőnknek nevezte ki magát. Nem kizárt, hogy később is ő lesz a vezetőnk, elég határozott srác volt.

1. fejezet

Sziasztok!
Hát itt az első fejezet, remélem örültök neki, és tetszeni fog! :)


- Kérjük a versenyzőket és nézőket, hogy maradjanak csöndben, és az egyes sorszámú előadó lépjen fel a színpadra - szólt a mikrofonba a hosszú fekete hajú, elegánsan felöltözött sötétkék blézeres nő a színpadon nézelődve. Mikor a versenyző, aki az egyes sorszámot kapta odasétált, elvette tőle a papírt amin az adatai voltak, ledobta a zsűri asztalára és a mikrofonnal felengedte a fiút a színpadra. Rövid barna hajú, egészen magas fiú volt. Lassan, megfontoltan állt meg a színpad közepén, a mikrofonnal beállt a zsűrivel szemben és elkezdett énekelni, teljesen jó hangja volt, nem volt vele semmi baj, egy általam is kedvelt számot kezdett énekelni, az Impossible-t, amit már James Arthur nagyon jól előadott egy tehetségkutatóban előtte, ezért már elcsépeltnek hatott számomra. Tisztán énekelt de nem mindig találta el az összes hangot, a zsűri halkan suttogott néha közbe valamit de ő nem zavartatta magát, csak énekelt, ami nekem kifejezetten tetszett. A szám végén lement a színpadról, mivel az eredményeket a délután végén tudjuk majd meg, és leült a nézők soraiba, a tornateremben lévő lelátók egyik székére.

Délután negyed egy volt, és mivel most kezdődött a válogató, még alig voltak ott, az első tíz-tizenöt ember, plusz még néhány lézengő diák. A fellépők a lelátók jobb oldalán ültek, a nézők pedig a balon, mi voltunk erős többségben. Én elkéredzkedtem a verseny miatt a negyedik órától, hogy tudjak készülni és megnézhessem hogy milyen erős vetélytársakkal kell majd számolnom.

A sorszámokat az alapján osztották, hogy előző héten milyen sorrendben neveztél és hogy csak énekelsz vagy kell valami hangszer is amit fel kell cipelni a színpadra, mint például dobok vagy zongora. Én középtájt kaptam meg a sorszámom, harminckettedik voltam, mivel későn jelentkeztem már-már az utolsó pillanatban. Csak egy gitárt hoztam magammal, amin tökéletesen el tudtam játszani a választott számomat, a zenei aláfestést is megoldom, mivel nem kaphattunk semmilyen segítséget úgymond, azaz csak általunk előállított zenét játszhattunk és mindezt élőben.

Nagyon sokan jelentkeztek, rengeteg ideig tartott az egész, már több mint két órája ücsörögtem ott, három óra huszonhét perckor néztem rá az órámra és ittam néhány korty vizet, az idegességtől nem bírtam enni de még csak gondolni sem bármiféle ételre, de muszáj voltam inni mivel nem akartam hogy kiszáradjon a torkom.

- A harminckettes – szólt a nő immár blézer nélkül fehér ingben. Fáradtnak tűnt, de nem fáradtabbnak, mint a versenyzők. A nézők váltogatták egymást, az adott fellépők szurkolói jöttek, mindenki csak a válogató eredményhirdetésekor jöttek ki, azaz amikor megmondják, hogy ki az a harminc szerencsés, aki bejutott a döntőbe. Az osztályom nagy része beült a lelátóra drukkolni.

Enyhén remegve lépkedtem a nő felé, a kiengedett hullámos hajamat birizgáltam, ami leért már a hátam közepéig, szerintem elég hosszú volt. A gitárral a kezemben odaadtam a papírt, és kaptam egy széket a színpad széléről, majd beállítottam a mikrofont. A kezem sajnos nagyon remegett, de annyira izgultam, hogy inkább csak örültem, hogy nem az egész testem remeg. A dalomat nagyon nehéz volt kiválasztani, a rengeteg általam imádott vetélytársa közül, de végül döntöttem, és szerintem egész jól választottam. Ez a szám kifejezi a hangulatomat, a szövege is illik hozzám, bár egy kicsit lassú, de legalább lehet éreztetni vele a hangulatomat is. Coldplay nem tartozik a nagy kedvenceim közé, de ha erről a daláról volt szó, akkor nem számított semmi, egyszerűen oda és vissza voltam érte, nagyon élveztem, hogy egy ilyen számmal állhatok színpadra. Egyébként egy híresebb számról volt szó, de nem éppen akkor lett felkapott, egy régebbi sláger, így nem hiszem hogy lett volna olyan ember akit idegesített volna, vagy akinek már elege volt abból, hogy a csapból is ez a szám folyik. Néhányan követtek el ilyen hibákat, amikkel eléggé felidegesítettek, de nem lehettem biztos abban, hogy másokat is zavartak azok a számok, mivel elég egyedi zenei ízlésem van.

Nagy levegőt vettem, és elkezdtem pengetni az akusztikus gitáromat, majd pontosan időzítve énekelni kezdtem.

- Come up to meet ya, tell you I'm sorry, You don't know how lovely you are – kicsit halkan, félve indultam, de a második sor után már kiengedtem a hangomat, hagytam, hogy elragadjanak az érzelmeim és nagy átéléssel énekeltem. Mire végeztem, teljesen el is felejtettem, hogy hol vagyok vagy hogy izgulnom kellene. Átadtam magam a zenének, és mindent tökéletesen előadtam. A végső magas hangoknál féltem valamennyire, mert nem mindig jöttek ki jól a próbáim során, és most is egyszer kicsit elrontottam, ahol eddig minden egyes alkalommal. Nem láttam, hogy feltűnt volna bárkinek is, mivel magabiztosan próbáltam leplezni a bakizást, és mosolyogva sétáltam le a színpadról, az osztálytársaim pedig kitartóan tapsoltak nekem, ami nagy erőt adott, mivel senkivel nem voltam rosszban, de elválaszthatatlan barátaim vagy barátnőim sem voltak közöttük, mivel a sulinkban van ugyan osztály, de az általad felvett órákra jársz be az évfolyamtársaiddal, akik ugyanazt a foglalkozást választották, ami nagyon pozitív és modern dolog az én felfogásomban.

Utánam még egy rakás ember sétált fel a színpadra, énekelt, dobolt, gitározott, azon belül szólózott vagy bármi olyasmit csinált, amihez hangszerre volt szüksége. Egy fiú nagyon jól dobolt, az ötvenkilences számú, és volt egy fiú, akire már ránézésre tudtam, hogy valami több van benne, mint amennyit mutat és fantasztikusan énekelt, sőt, a végére egy kis scream-et is becsempészett. Ezért igazából kicsit féltékeny lettem rá, mivel én is meg akartam tanulni scream-elni, de a hangom egyszerűen nem bírta. Fájt tőle a torkom és feladtam, körülbelül két próbálkozás után. Na jó, lehet hogy kitartóbban kellett volna próbálkoznom, de úgy voltam vele, hogy elég nekem az éneklés, ne tegyem tönkre a hangomat a scream-mel.

De ennek a fiúnak minden erőlködés nélkül jöttek ki a hangok a torkán, megakadt rajta a szemem. Főleg a fekete pólója ujja alól kilátszó tetováláson, amiről messziről nem tudtam megállapítani, hogy micsoda, de nagyon jól nézett ki mindentől függetlenül. Nagy fekete haja volt, és összevissza állt az egész, kisfiús külsőt adott volna neki, ha nem lett volna annyira komoly az arca. Magas volt és viszonylag vékony, de nem az elfújja-a-szél típusból, hanem a szálkásabb, de izmos fiúk közül, ez pólón át is látszott. Fekete farmerje volt és egy ezüst színű lánc lógott az oldalán. Valljuk be, szerintem nagyon jól nézett ki.

Lassan és megfontoltan lépkedett és leült a legalsó sorba, eddig fel sem tűnt, hogy ott volt. Bár még az iskolában sem láttam, pedig három éve oda jártam, úgyhogy ezen már nem is csodálkozok. Ettől függetlenül sok ismerős embert láttam, tapsoltam is a közelebbi ismerősöknél, akiknek tényleg őszintén szurkoltam, hogy ha én nem jutok be, legalább ők, mert megérdemlik az elismerést és sikert. De azért még mindig reménykedtem, hogy bejutok, életem nagy lehetősége volt ez az egész.

prologue

Maura egy 17 éves városi lány, aki egy helybeli művészeti iskolába jár, zene és tánc szakra. A táncot nem kedveli annyira, mint amennyire az édesanyja szeretné, csak miatta táncol, nem is megy neki kiemelkedően. 
Élete értelme azonban az éneklés, mindennél jobban szereti csinálni, de csak magának énekelget, mert nincs sem egy banda, ahová jelentkezhet, sem bármi lehetőség a fejlődésre sem a kitörésre. A tanórákon sokat szokott énekelni a többiekkel, de nem hagynak túl sok időt az egyénekre, leginkább csak egyben hallgatják a hangjukat, amint közösen énekelnek, a szóló részt pedig az iskolának legtöbbet adományozó szülőkkel rendelkező emberek kapják rendszerint.
Maura zongorázni kiskora óta tud, rengeteg számot el tud játszani fejből, komoly és modernebb darabokat, és zenei feldolgozásokat is. A gitárt később, 14 éves korában szerette meg, nemsokára kapott is egyet, mivel igen tehetségesnek bizonyult, azóta gitáron is sok számot el tud játszani.

A következő ősszel azonban Maura iskolájában meghirdetnek egy tehetségkutató versenyt, amelyet a nagyvárosok összeköttetésben lévő művészeti iskoláinak tanulói között rendeznek meg, és ahová bármilyen zenei produkcióval jelentkezhetnek a vállalkozó szellemű diákok. Maura elhatározza, hogy megmutatja mindenkinek, hogy igenis tud énekelni, méghozzá nem is akárhogyan, és bátran jelentkezik a versenybe a legtöbb diákkal egyetemben. Leginkább magának akarja bizonyítani, hogy elég jó ahhoz, hogy eredményesen szerepeljen és hogy megmutassa mindenkinek, hogy mire is képes. Eleinte saját magát szeretné kísérni az egész verseny folyamán gitárral vagy zongorával. Időközben azonban a zsűri által kreált problémákkal szembesülnek a versenyzők, kihívásokkal kell szembenézniük a versenyben maradásért, és a győzelemért nagyon keményen meg kell dolgozniuk.
Ha szeretnéd tudni, hogy mi történik Maurával és versenytársaival, hogyan alakítja a nagy versengés az életét és milyen következményekkel járhat, ha a lány minden erejét és legtöbb idejét a versenyre fordítja, hogy milyen eredményeket érhet el akkor tarts velem!