6. fejezet

- Szóval igen, tudok hegedülni, de honnan tudod?

- Hát még amikor elsőéves voltam, láttalak játszani a zeneterem ajtajából és bementem hogy meghallgassalak, és mivel senki nem vett észre, végig ott ültem. Teljesen elvarázsolt hogy milyen szépen játszottál, de aztán valahogy elfelejtettem az egész sztorit meg téged is. Több hétig kerestelek mindenfelé, de sehol nem voltál.

- Akkor lettem beteg, pontosan emlékszek, egy koncertre gyakoroltam, és kidőltem tüdőgyulladással két hétre – nosztalgiázott.

Várakozóan néztem rá, és belekezdett a mesélésbe végre.

- Szóval ez egy bonyolult történet, és csak annyi a lényeg, hogy egy versenyemen nagyon rosszul szerepeltem, és utána nagyon leszidott a tanítóm, hogy őt idézzem: "Azt hiszed fiam, hogy ezzel a teljesítménnyel bármire mehetsz? Hogy lehet belőled egy nagy ember? Egyáltalán bármilyen ember? A helyedben lemondanék a gyerekes álmaidról." Ekkor hagytam abba a hegedülést. Anya sokat sírt miatta, de egyszerűen nem volt tovább célja a tanulásomnak, a mesterem, akire leginkább felnéztem minden reményét elvesztette bennem, és én is így tettem. Továbbléptem, a hangomat kezdtem képezni, majd nemsokára rákaptam a gitárokra – fejezte be a sztori ledarálását.

- Sajnálom – szólaltam meg egy kis hallgatás után, más nem jött ki hirtelen a számon. - Pedig tényleg jó voltál, még engem is megfogott a játékod.

- Az már nagy dolog lehet – nevette el magát. Én még mindig azon csodálkoztam, hogy ilyen hamar megosztott velem egy történetet, ami nagyon személyes emléke. Lenyűgözött. Aztán összetörte az elképzeléseimet, néhány szóval, de hát nem is ő lett volna ha nem teszi.

- Legalábbis ez a fedősztori. Amúgy beleuntam az egészbe, és tényleg volt egy ilyen eset, ezért így adom elő, mindjárt szomorúak lesznek az emberek – nevette el magát. Én csak a fejemet csóváltam, és végre eszembe jutott egy jó ötlet.

- De ha nincs is bajod vele, akkor játszhatnál, nem? - mosolyogtam rá.

- Hát ja, jöhet végül is – egyezett bele kelletlenül.

- Előszedjem a hegedűt haver? - jött be Sam. Rám sem nézett, úgy látszik még mérges volt. Én is az voltam.

- Itt is van hegedűtök? - pillantott fel Loyd, aki két pohárral a kezében érkezett, az egyiket nekem, a másikat pedig magának hozta.

- Köszi.

- Hogyne lenne, ovis korunk óta legnagyobb haverok vagyunk – vágta rá magától értetődően Sam majd előhozott egy kicsit poros hegedűt.
Chance nagy nehezen magához vette, és elkezdte nézegetni, húzogatta rajta a vonót, újra ismerkedett a hangszerrel. Mintha egy régi, elveszett részét találta volna meg, amikor elkezdett egy darabot játszani, amit én nem ismertem. Teljesen belemerült, összeráncolt homlokkal, csukott szemmel játszott. Óriási átéléssel csinálta, bár néhol meg kellett állnia és újra kezdeni, mert viszonylag régen gyakorolt utoljára. Szinte fájdalmasnak tűnt az arca, de mellette láttam rajta, hogy élvezi, és hiányzott már neki a hegedű.

- Ügyes voltál – gratulált neki Sam. Én csak bólintottam, és előszedtem a papírjaimat.

És elkezdtünk próbálni, lementünk a garázsba és eljátszottuk a részeket külön külön megnéztük, hogy ki mire jutott ez alatt az egy rövid délután alatt.
- A szöveg megy?

- Én tudom az egészet.

- Én is – néztünk fel egyszerre Chance-szel.
- Örülök, akkor ti énekeljetek, amíg kimegyek – utasított minket és tényleg kisétált.

És itt kezdődött a harc, mivel nem tudtunk megegyezni abban, hogy ki melyik részt énekelje. Körülbelül nyolc perc múlva Loyd is kiment. Mi pedig folytattuk a harcot, mert nem elégedtem meg a rám szánt két sorral, mivel még a vokálos is több szöveget kapott az eredeti dalban.

- Neked vannak egyáltalán érzelmeid? - kiáltottam fel a további szenvedéssel töltött percek után. Egyszerűen nem volt hajlandó engedni nekem.

- Jelentéktelen hangod van – vágta rá megint. Immár negyedjére.

- És szíved? Az sincs? - ütöttem a mellkasára. Aztán elkezdtem tapogatni, hátha megtalálom a szívverését, de nem jártam sikerrel. Szinte pánikolva nézegettem és kerestem a szívét.

- Hát nincs? Úristen, egy vámpír vagy? - néztem fel rá döbbenten, óriásira tágult szemekkel.

- Igen. Hu – ijesztett meg én pedig halálra rémülve hátraugrottam. Ezen úgy elkezdett nevetni, hogy majdnem hátraestem az egyik kis székben. Innentől nem volt visszaút, mindketten röhögtünk, bár én még meg voltam rémülve, emiatt a szívem nagyon gyorsan vert. Na meg a rám törő röhögőgörcs miatt.

- Jobb. Oldalon. Van – fulladozott a röhögéstől.

- Mi? A vámpírfogad? Csak egy? - értetlenkedtem. Megragadta a kezemet és a mellkasa jobb oldalához húzta, ahol egy rövid idő múlva már éreztem a szívének erőteljes lüktetését.

- Ezt hogy? Wáá – néztem rá tátott szájjal. Aztán megpróbáltam becsukni.

- Hát bonyolult, de van ilyen. Anya nem engedte, hogy műtögessenek világba, és amint látod, teljesen ép és egészséges vagyok – villantott rám egy harminc fogat láttató mosolyt.

- Biztos nem. Ez nem normális dolog. De bejön – nevettem fel és újra visszaálltam az egyik mikrofonállvány elé, amin nem volt mikrofon, mivel az egyetlen darab természetesen Chance-nél volt. Remélem lehetett érezni a gondolataim gúnyos fennhangját a szobában is.

Időközben a két másik jómadár is visszatért köreinkbe, és így már négyen veszekedtünk.

Hát itt az új rész is, kicsi csúszással, mert az előbbi néhány napban nagyon elvesztem és egyszerűen élni nem volt kedvem, nem hogy a gép elé ülni, így nem volt rész sem. És nem tudom, hogy hogy lesz ezután, mert az életem elég kilátástalan, de megpróbálok majd hozni részeket.

Beatles_Lány.xx

5. fejezet

Másnap reggel nagyon fáradt voltam, mert otthon még mindent megtanultam, az összes szöveget, kottát, mindent átnéztem, és a zongorát is begyakoroltam egész éjjelig fent voltam vele. Reméltem, hogy elnyeri a többiek tetszését, de egy dolog szúrta a szememet, azaz hogy arról volt szó, hogy nem vokálos leszek, mégis azt a szerepet kaptam a kihúzott szöveg mennyisége alapján, és mert az eredeti dalban is vokálként szerepelnek ezek a sorok.

Az iskolában gyorsan eltelt az idő, bár a táncórán eléggé elfáradtam, nagyon sokszor próbáltuk el ugyanazt a részt, mivel mindig elrontotta az egyik lány egyszer. Én nem vagyok a legjobb táncosok között, de kétballábas sem vagyok, szóval az utolsó előtti és középső sorokban szoktam állni, ha olyan formációban lépünk fel, de amikor valami másféle felállásban adunk elő, akkor nem kapok nagyobb szerepeket, itt az igazi tehetségeket állítják a középpontba.
Öltözködés közben váltottam pár szót a táncos lányokkal az éneklésről és a tegnapi versenyről, majd miután eléggé ledöbbentettem őket a fejleményekkel, rohannom is kellett tovább. Elmentem ebédelni, majd a következő óráimra, így ment ez egészen délutánig.

A papírra felírt címet kerestem, miközben az uzsonnámat, egy sajtos kiflit fogyasztottam el. Kicsit már így is késésben voltam a megadott időponthoz képest, mert egyszer eltévedtem. A város egy távolabbi részében volt a találkozópontunk, ami számomra elég ismeretlen volt. Végül csak megérkeztem, nyolc és fél perc késéssel a karórám szerint és mire becsöngettem, kiderült, hogy nem csak én késtem el, Loyd is ekkor futott be.
- Szia te lány – köszönt rám.

- Szia – üdvözöltem.
- Látom nem csak én késtem el – nevettem rá, mikor Sam épp kinyitotta az ajtót.

- Na, nincs ilyen nagy jókedv, elkéstetek. Tíz fekvő – utasított minket halál komoly ábrázattal.
- Aha persze – sétáltam be mellette még mindig kacagva.
- Szia Chance – bólintottam.

- Szia – köszönt vissza.

Miután mindenki köszönt mindenkinek, elkezdhettük a próbát. Azaz kezdhettük volna, mivel én szokás szerint leálltam vitázni.

- Mi az, hogy zongora? Ide hegedű kell! És miért csak a vokál részt kapom? Megegyeztünk, hogy veled éneklek – kezdtem bele.

- Ha ennyire ragaszkodsz hozzá, éneklem veled a vokál részt – vigyorodott el kurtán.
- Naa, nincs vita cicuskáim – csapott az asztalra gyengén Sam. Kicsit megkérdőjeleztem a normálisságát, de idővel rá kellett jönnöm, hogy ez ő, nincs menekvés.

- De van. Hegedűt akarok – tartottam ki a hegedűs elvem mellett. - Tudom hogy tudsz hegedülni – böktem vádlón Chance felé. Tegnap éjszaka megálmodtam, hogy Chance a zeneteremben ült és épp hegedült nekem valami számot, az agyamra ment a zene hallgatása. Aztán reggel az egyik órán rájöttem, hogy azért álmodtam ezt, mert megtörtént, egyszer még első évemben a zeneteremben hallottam Chance-t játszani a hegedűjén, szinte már profi szinten játszott.

- Na – csattant fel Sam.

- Mivan? - néztem rá kérdőn. Nehogy már mindenki engem hurrogjon le.
- Nem hegedűzünk, alapszabály hogy nem hozzuk szóba a hegedűket – nézett rám úgy Sam, mintha ezt tudnom kellett volna már a kezdet kezdetétől fogva.

- Mit akarsz, olvassam ki a gondolataidból, hogy nem bírod a hegedűket?

- Nem, de legalább fogalmazhatnál kicsit kedvesebben, a hangnem nem megfelelő ha egyenrangú társakról van szó, főleg ha rangban feletted állókról – emelete meg a hangját Sam is, és miközben rangban felettem állókról beszélt, magára és Chance-re mutatott.

- Nem kötelező ezt együtt csinálnunk – dobtam le magam egy meglepően kényelmes fotelbe a hangulatos, meleg színekkel rendelkező nappaliban.

- Nem is – sértődött meg Sam és kiment a konyhába.

- Ne vedd magadra, nagyon bír engem és felidegesíti, ha valami rosszul jön ki részemről – veregette meg a vállamat Chance.

- Nem vagyok valami kutya – rántottam el magamat a közeléből. Engem csak ne ütögessen senki.

- Nem úgy értettem – nézett rám tanácstalanul, majd az ajtóban szobrozó Loydra pillantott segélykérően.

- Tegnap láttam meg először, mit akarsz? - röhögte el magát lemondóan, majd Chance is csatlakozott hozzá.

- Van nekem ennél jobb dolgom is – álltam fel sértődötten.

- Most már maradj, elmesélem a sztorit, ha te is elmesélsz nekem valamit – húzott át a kanapéra Chance.

- Megnézem hogy merre van a szépfiú – sétált ki diszkréten Loyd, bár semmi szükség nem volt rá.

Hát sziasztok!
A következő hét sem lesz egy leányálom, de megpróbálok emberi időben frissíteni, de ahhoz ti is kelletek, szóval jelezzétek valahogy, hogy itt vagytok és olvastok légyszi.:)
Beatles_Lány.xx

4. fejezet

- Mehetünk haza, sziasztok! - köszönt el tőlünk és már el is rohant. Én átsétáltam a termünkhöz, ami egy másik épületrészben volt, és ki kellett menni az ajtón és fel a másik épületrész lépcsőjén, mert az átjárót éppen felújították az épület részei között.

- Hali – köszöntem a néhány még bent tartózkodó főnek. Ebből a suliból mindenki későn megy haza a táncedzések, atlétika, zenekar, énekkar, rajz és egyéb órákat kiegészítő foglalkozások miatt, tehát soha nem vagy egyedül odabent még ilyen késői órán sem, mint negyed nyolc.

Halkan visszaköszöntek, és pakolásztak tovább. Lynn az asztalon feküdt, egy valaki, aki háttal állt és nem ismertem nagyon közelről, még névről sem, tehát valaki egy másik évfolyamról mellette táűmasztotta a padot és diszkréten magyarázott valamiről.

Gyorsan felkaptam az utazótáskámat, amit a legtöbben utazáshoz használnak, de én ezzel járok iskolába is, mivel a tankönyveimet, a táncra szükséges ruháimat és kaját és innivalót is hoznom-vinnem kell, amihez nem elég egy kis normál mérteű iskolatáska.

Minden nap van táncom délután is, mivel kötelező volt felvennem ezen a szakon, így minden nap hurcolhattam a táncolós ruhámat. Jelenleg egy mélykék cicanadrágból és egy fehér atlétából állt. Mint a táncot, az éneklést is fel kellett vennem heti ötször, amit egyáltalán nem bántam, főleg hogy azt délelőtti órákban oldották meg, az ebédszünet előtt, ami pedig egy órán keresztül tart egytől kettőig. Az órák között sok szünet van, elég laza a tanterv, mivel a normális órákat csak annyira méltatják, hogy az érettségire elég tudást szerezzünk, ami pedig rengeteg tételből áll, és néhányan a kiadott lapokkal elintézettnek is tekintik. A táskámal átvetettem a vállamon, és kisétáltam a teremből. Meglepetésemre Sam állt az ajtó előtt.

- Chance küldi – nyújtotta nekem a kezében lévő lapot.

Egy dalszöveg volt rajta, egy általam nagyon is jól ismert szám dalszövege.

- Ezt adjuk elő, tanuld meg zongorán a hegedű részét és ami ki van emelve – túrt a táskájába és kivett egy gyűröttebb papírt, amin a zongorakotta állt. - Holnap négykor kezdünk próbálni nálunk, felírtam a címet a lapra, remélem ráész.

- Honnan tudta, hogy fel kell készülnie erre? - kérdeztem.

- Láttad azt a konferálós nőt ugye? - kacsintott rám és titokzatosan, sietősen elsétált.

- Neked is szia – motyogtam utána, és a fejemet csóváltam. Ezt a számot nem lehet csak úgy elzongorázni hegedű helyett.

A Mikulás hozott nektek egy részt (rövidet, mivel csak erre futotta), úgyhogy ezzel kívánok boldog Mikulást nektek! A héten hétköznap nem valószínű, hogy lesz rész, csak hétvégén, sajnálom, de így jut rá időm.:/
Beatles_Lány.xx

3. fejezet

Sziasztok! :)
Itt az új rész, de nagyon el vagyok halmozva, szóval kicsit ilyen semlegesebb lett, de remélem tetszik. Kommenteknek még mindig örülök..;)
Beatles_Lány.xx

- Na mit tudsz, szöszi? - pillantottak rám kérdően.

- Ne hívj szöszinek – jelentettem ki határozottan. - Énekelek, zongorázok és gitározni is tudok, bár leginkább akusztikuson – feleltem.

- Bocsi, de hogy hívnak titeket? - szólalt fel a basszeros srác.

- Én Loyd vagyok, ő Maura, őt nem tudjuk – mutogatott végig rajtunk Loyd.

- Chance-t ismerem, én pedig Samuel vagyok – lepleződött le az összes név végre. - De hívhattok Sam-nek is nyugodtan.

- De nem fogsz énekelni – szólalt meg Chance egy fél perces csönd után. Nagyon tetszett a neve amúgy, illett hozzá.

- Hát nekem mindegy, de én énekelni jöttem ide, nem pedig dísznek – sértődtem meg. - Bocs fiúk – kapcsoltam egy pillanat múlva.

- Áh, már megszoktam – legyintett poénkodva Sam. - De dísznek kifejezetten jó vagyok, ez biztos – kacsintott felénk.

- Abban nem kételkedek – vigyorogtam rá. Tényleg jól nézett ki, de nem volt az esetem, hullámos szőke, állig érő haja volt, csillogó sötétkék szeme, és nem volt túl magas, de nem is volt kifejezetten alacsony, izmos srác volt ő is. Viccelődve elkezdte legyezgetni magát, és magas hangon vihogott egy kicsit, amin én és Loyd is elnevettük magunkat.

- Én vagyok az énekes – makacskodott Chance.

- Akkor énekeseskedjél magadban, én meg vittem a bandát – vágtam rá.

- Nem. Fiúk, ugye velem maradtok ha ez a szőkeség lelép? - nézett magabiztosan a többiekre.

- Ő nézett ki engem szóval az övé vagyok – szabadkozott Loyd. Rögtön belopta magát a szívembe.

- Akkor már legyen egy bandám – vigyorgott rá Sam is. - Mellesleg szerinte jól nézek ki – tette hozzá büszkén. Én nagyon megörültem nekik, jólesett a támogatásuk.

- De próbáljuk meg, hogy együtt hogy szólunk, és lehetek vokálos is vagy bármi – mondtam gyorsan, mielőtt tényleg otthagy minket, nagyon nagy hátrány lenne.

- Ha ennyire szeretnéd – mondta lekezelően.

- Hát nekem mindegy – fordultam el félig tőle, hogy ne lásson rajtam semmit.

- Gyere ide – húzott magához közel, hogy jól hallja a hangunkat. - Mi legyen? A Scientist?

Megjegyezte, hogy mit énekeltem, tehát felfigyelt rám. Ez jó jel.

- Mehet. Háromra.

- Egy, kettő, három – és elkezdtük énekelni. Eleinte nehezebben ment, mert nem volt hajlandó alkalmazkodni a tempómhoz és a hangomhoz, így nekem kellett a gyorsabb ritmusra váltani és ráhangolódtam a hangjára, próbáltam úgy énekelni, hogy kiegészítsem őt. Nagyon jól hangzott a kettőnk éneke együtt, legalábbis nekem nagyon tetszett. Egyre nagyobb hévvel énekeltünk, én már nyitott szemmel, magabiztosan bámultam a sötét, majdnem fekete szemeibe, ő pedig a szemét forgatta, de azért énekelt velem végig.

- Ez nagyon jó volt srcáok – hajolt be kettőnk arca közé igen közelről Sam.

- Hát igen, szeintem is – motyogtam kissé sokkosan, és hátrébb húzódtam. A fiúk nevettek, én meg elgondolkozva néztem rájuk.

- Vokál, vagy veled? - kérdeztem.

- Velem. Egyértelmű. Mert igazából két jó hangú emberben semmi különleges sincs, ha egyedül énekelnek, de ha ketten együtt, úgy, hogy jól is hangzanak, az mindjárt jobban megfogja az embereket, ez nagy előny.

Én csak büszkén mosolyogtam, és odaálltam a papírhoz, felírni a nevünket.

- Bandanév? - kérdezte ott egy zsűritag.

- Az még nincs, akkor pillanat – léptem vissza a fiúkhoz.

- Bandanév? - kérdeztem tőlük tanácstalanul. Mindenki elgondolkozott, nagyon koncentráltunk, hátha találunk valami felhasználható ötletet.

- Gengszterek – ajánlotta Sam.

- Nem jó, nem elég jó – mondogatta Chance.

- Milyen zenét szerettek? - kérdezte ismét Sam.

- Metál – feleltem rögtön egy mindent kifejező szóval.

- Progresszív – érkezett a következő válasz Loydtól.

- Metál – nézett rám Chance.

- Jó, akkor asszem elbújok valami sarokba – vihogott Sam.

- Na mondd csak.

- Rap.

- Ki nem nézném belőled fiam – nevettem fel.

- Ne nevess ki – sértődött meg.

- Bocsi – mondtam neki, amitől ő mindjárt jobban érezte magát.

De ezzel még mindig nem jutottunk előre, úgyhogy nagy dilemmák elé néztünk.

- Legyünk vakbélgyulladás – ajánlotta Loyd lelkesen. - Vagy valami undorító dolog.

- Ajj nemár srácok – háborodtam fel.

- Valami egyszerűbbet de metál legyen na – próbáltam az akaratomat érvényesíteni.

- Lightnin' – szólt Chance.

- Csak így simán? Ez olyan snassz – nyilatkozott Loyd és Sam is bólogatott.

- Aposztróffal - vágta rá a fiú.

- Nekem tökéletes, elég kifejező ez így – foglaltam álláspontot, villámlás, mint ahogy most szinte villámcsapásként összeálltunk és meghoztunk néhány nagyon fontos döntést.

- Ne csicsázzuk túl – bólintott végül mindkét fiú egyszerre.

- De írhatjuk kisbetűvel? Rajongok a kisbetűs bandákért – vigyorodtam el.

- Írjuk, mit bándom én. De akkor meg a copyright rá – vágta rá rögtön Loyd.

- Hogyne menne. Gyerünk, írjuk fel amit kell – indult neki a tömegnek.

Elindultunk hát, és hagytuk, hogy Chance felírkálja a neveinket, bandanevünket és néhány egyéb adatot.Becsekkoltak minket is, és elmehettünk végre.

2. fejezet

Sziasztok! :)
Eldöntöttem, hogy amikor csak meg tudom oldani, heti kétszer lesznek részek, de ha nagyon ellep az iskola, akkor majd lehetséges, hogy lesznek kisebb-nagyobb csúszásaim, de szólni fogok előtte, nyugalom! Örülök, hogy már van egy feliratkozóm, remélem lesztek még többen is. Nagyon örülnék kommenteknek is.;)
Jó olvasást.:)
Beatles_Lány.xx

Miután már egyre több néző jött be, és az előadások végéhez értünk, mindenki előadta a választott számát, a zsűri tagjai egy nagyon gyors beszélgetést folytattak le és egy alapból félelmetes férfi egy félelmetes vigyorral a mikrofon elé állt és megköszörülte a torkát, amitől nagy csönd lett.

- Mivel nem sikerült egységes döntést hoznunk – szólt, de ez nem stimmelt, nagyon egyszerűen tudtam volna egységes döntést hozni a helyükben. Többen is így vélték, mert felmorajlott a tömeg.

- Csönd! - szólalt meg a nő immár ismét blézerben a színpad széléről.

- Szóval úgy döntöttünk, hogy kaptok még egy esélyt, mindenki közületek. - hangsúlyozta ki. - Annyi a feltétel, hogy egy új számmal kell előállnotok, és semmiképpen nem lehettek egyedül. Volt néhány banda, ők megőrizhetik a formációjukat, de az egyedül induló versenyzőknek legalább egy embert össze kell szedniük, és bandát kell alapítaniuk, még ha csak ideiglenesen is. Megláthatjuk ezáltal, hogy mennyire tudtok alkalmazkodni, együtt dolgozni, és menyivel lesztek különlegesebbek társaitoktól. Két hét múlva ugyanitt, ugyanekkor találkozunk a legtöbbetekkel! A bandákat ma kell megalapítanotok, itt. A vendégeket megkérem, hogy fáradjanak ki, ti pedig este fél kilencig dönthettek, sok sikert! Fél kilenckor kérem a bandaneveket és tagokat erre a papírra felírni, aki nem fog szerepelni rajta legalább egy másik társával, elbúcsúzhat tőlünk - vigyorodott el a szakállas nagyobb darab idős férfi egy lapot lengetve a kezében, amit ledobott a színpad melletti asztalra. Körülöttem megkezdődött a zúgás, mindenki rémülten mormogott és ismerősöket, jó barátokat keresett.

- Ez nem ér, hogy a bandák maradhatnak, előnyük van – hallottam mögöttem egy lány méltatlankodó hangját.

Én azonnal tudtam, hogy mit kell tennem, lélekszakadva rohantam a korábban általam kinézett énekes fiú után, hogy még időben elérjem. Szerencsém volt, mivel még nem kapcsoltak a legtöbben és akik nem voltak itt végig, csak a saját fellépésük idejére, azok nem tudták, hogy ki milyen volt, tanácstalanul bóklásztak. Néhányan énekelni vagy játszani kezdtek, hogy bevonzzák a velük együttműködni vágyókat, és gyorsan bemutassák magukat. Zihálva fékeztem le épp a fiú előtt, akin megláttam a negyvennégyes sorszámot, és rögtön lecsaptam rá.

- Szia, szia – vigyorogtam rá vidáman, amennyire csak tudtam. Próbáltam elkerülni, hogy félőrültnek látsszak, de nem hiszem hogy ment. Szerencsére ez végtére bevált, és annyira megdöbbent a fiú, hogy csak állt előttem, így a többiek lassan szétszéledtek, ők is felfigyeltek már rá, de én voltam a legsikeresebb, sikerült megállítanom őt, méghozzá elsőként.

- Leszel velem légyszi? - néztem rá kérlelően.

- Jó, meglátjuk, kint meg akarlak előtte hallgatni, bármit is csinálsz.

- Na akkor várj, mert be kell biztosítanom magamnak az ötvenkilencest – néztem rá kérlelően, hogy várjon meg. Nagyon hadartam, teljesen izgatott és túlságosan ideges voltam.

- Oké - vigyorodott el kurtán és lassan elsétált. Csak úgy otthagyott. A színpad felé ment, és valamit egyeztetett a blézeres nővel, aki bólintott egyet neki gyorsan, és a kezébe nyomta a mikrofont.

- Ötvenkilences, gyere már ide ha még szabad vagy – ordította el magát, és anélkül, hogy tudott volna róla, teljesen levett a lábamról azzal, hogy ezt megtette értem. De aztán próbáltam az érzéseimet nem kimutatni, mert lehet, hogy a legnagyobb ellenfelem lesz belőle. Nagyjából ki is nyírtam a nyáladzó énemet, mire a színpadhoz sétáltam.
- Ezt hogy csináltad?
- Protekció - kacsintott rám. - Amúgy anya barátnője, egy helyen dolgoznak.
Az ötvenkettes végre odaért hozzánk, így már nyugodtabban lélegeztem.

- Heló – köszönt egyszerűen, semmi mosoly vagy valami. Legalább köszönt, legyünk pozitívak.

- Leszel velünk? - kérdezte a még névtelen, fekete hajú haverom.

- Simán – bólintott a másik fiú.

- Jó, kell valaki aki gitározik – nézelődtem idegesen, mert hirtelen eltűnt a hirtelen jött nyugodtságom,  nem tudtam normálisan gondolkodni, pedig a legfontosabb tagok megvoltak.

- Én tudok szólógitározni – jelentette ki negyvennégyes.

- Az király, akkor ötvenkilences dobol, te énekelsz meg szólózol – számoltam a kezemen.

- Ne hívj már így – csattant fel a dobos fiú. - Loyd vagyok – nyújtott kezet nekem.

- Maura – viszonoztam a gesztust és várakozóan néztem a még mindig anonim fiúra.

- Mit akarsz? - nézett rám összeráncolt szemöldökkel.

- Talán hogy mutatkozz be, vagy megfelel a negyvennégyes?

- Nekem mindegy – rántotta meg a vállát és ismét elment.

- Hát ez? - kérdeztem tőle.

- Nem tudom, nem ismerem, de olyan titokzatos macsó akar lenni, ami talán még jól is állna neki ha nem játszaná túl – nézett utána megvetően, én pedig elnevettem magam. Ennyire éles látó fiút se láttam még az életem során.

Néhány percig szótlanul álltunk, és várakoztunk, hátha visszajön a titokzatos idegen, és erre a gondolatra megint elnevettem magamat. Loyd igazából nem nézett hülyének, legalábbis nem mutatta ki és nem is próbálta kiszedni belőlem, hogy min nevetek, ami egy pozitív tulajdonsága volt. De nagyon csendes volt és zárkózott, soha nem mondott néhány szónál többet.

A többiek nagyon hangosak voltak, alig hallottam a gondolataimat, állandóan beszéltek, énekeltek vagy zenéltek, akkor épp egy gitár hangját hallottam elég közelről, elég hangosan. Az egész terem zengett, szinte csak mi ketten ácsorogtunk csendben az egész teremben.

- Itt a gitáros, ő basszeros – érkeztek meg a hátunk mögül, ami kicsit megijesztett, de inkább csak csendben örültem.

- Sziasztok, jöhetek? - nézett ránk kicsit félénken a szőke hosszú hullámos hajú fiú, de amint rábólintottunk, őrült pörgésbe és találgatásba kezdett.

- Ennyi elég lesz asszem. Na gyerünk a széléhez, az ajtóhoz egy kicsit, levegőre van szükségem – indult el negyvennégyes, és ideiglenes vezetőnknek nevezte ki magát. Nem kizárt, hogy később is ő lesz a vezetőnk, elég határozott srác volt.

1. fejezet

Sziasztok!
Hát itt az első fejezet, remélem örültök neki, és tetszeni fog! :)


- Kérjük a versenyzőket és nézőket, hogy maradjanak csöndben, és az egyes sorszámú előadó lépjen fel a színpadra - szólt a mikrofonba a hosszú fekete hajú, elegánsan felöltözött sötétkék blézeres nő a színpadon nézelődve. Mikor a versenyző, aki az egyes sorszámot kapta odasétált, elvette tőle a papírt amin az adatai voltak, ledobta a zsűri asztalára és a mikrofonnal felengedte a fiút a színpadra. Rövid barna hajú, egészen magas fiú volt. Lassan, megfontoltan állt meg a színpad közepén, a mikrofonnal beállt a zsűrivel szemben és elkezdett énekelni, teljesen jó hangja volt, nem volt vele semmi baj, egy általam is kedvelt számot kezdett énekelni, az Impossible-t, amit már James Arthur nagyon jól előadott egy tehetségkutatóban előtte, ezért már elcsépeltnek hatott számomra. Tisztán énekelt de nem mindig találta el az összes hangot, a zsűri halkan suttogott néha közbe valamit de ő nem zavartatta magát, csak énekelt, ami nekem kifejezetten tetszett. A szám végén lement a színpadról, mivel az eredményeket a délután végén tudjuk majd meg, és leült a nézők soraiba, a tornateremben lévő lelátók egyik székére.

Délután negyed egy volt, és mivel most kezdődött a válogató, még alig voltak ott, az első tíz-tizenöt ember, plusz még néhány lézengő diák. A fellépők a lelátók jobb oldalán ültek, a nézők pedig a balon, mi voltunk erős többségben. Én elkéredzkedtem a verseny miatt a negyedik órától, hogy tudjak készülni és megnézhessem hogy milyen erős vetélytársakkal kell majd számolnom.

A sorszámokat az alapján osztották, hogy előző héten milyen sorrendben neveztél és hogy csak énekelsz vagy kell valami hangszer is amit fel kell cipelni a színpadra, mint például dobok vagy zongora. Én középtájt kaptam meg a sorszámom, harminckettedik voltam, mivel későn jelentkeztem már-már az utolsó pillanatban. Csak egy gitárt hoztam magammal, amin tökéletesen el tudtam játszani a választott számomat, a zenei aláfestést is megoldom, mivel nem kaphattunk semmilyen segítséget úgymond, azaz csak általunk előállított zenét játszhattunk és mindezt élőben.

Nagyon sokan jelentkeztek, rengeteg ideig tartott az egész, már több mint két órája ücsörögtem ott, három óra huszonhét perckor néztem rá az órámra és ittam néhány korty vizet, az idegességtől nem bírtam enni de még csak gondolni sem bármiféle ételre, de muszáj voltam inni mivel nem akartam hogy kiszáradjon a torkom.

- A harminckettes – szólt a nő immár blézer nélkül fehér ingben. Fáradtnak tűnt, de nem fáradtabbnak, mint a versenyzők. A nézők váltogatták egymást, az adott fellépők szurkolói jöttek, mindenki csak a válogató eredményhirdetésekor jöttek ki, azaz amikor megmondják, hogy ki az a harminc szerencsés, aki bejutott a döntőbe. Az osztályom nagy része beült a lelátóra drukkolni.

Enyhén remegve lépkedtem a nő felé, a kiengedett hullámos hajamat birizgáltam, ami leért már a hátam közepéig, szerintem elég hosszú volt. A gitárral a kezemben odaadtam a papírt, és kaptam egy széket a színpad széléről, majd beállítottam a mikrofont. A kezem sajnos nagyon remegett, de annyira izgultam, hogy inkább csak örültem, hogy nem az egész testem remeg. A dalomat nagyon nehéz volt kiválasztani, a rengeteg általam imádott vetélytársa közül, de végül döntöttem, és szerintem egész jól választottam. Ez a szám kifejezi a hangulatomat, a szövege is illik hozzám, bár egy kicsit lassú, de legalább lehet éreztetni vele a hangulatomat is. Coldplay nem tartozik a nagy kedvenceim közé, de ha erről a daláról volt szó, akkor nem számított semmi, egyszerűen oda és vissza voltam érte, nagyon élveztem, hogy egy ilyen számmal állhatok színpadra. Egyébként egy híresebb számról volt szó, de nem éppen akkor lett felkapott, egy régebbi sláger, így nem hiszem hogy lett volna olyan ember akit idegesített volna, vagy akinek már elege volt abból, hogy a csapból is ez a szám folyik. Néhányan követtek el ilyen hibákat, amikkel eléggé felidegesítettek, de nem lehettem biztos abban, hogy másokat is zavartak azok a számok, mivel elég egyedi zenei ízlésem van.

Nagy levegőt vettem, és elkezdtem pengetni az akusztikus gitáromat, majd pontosan időzítve énekelni kezdtem.

- Come up to meet ya, tell you I'm sorry, You don't know how lovely you are – kicsit halkan, félve indultam, de a második sor után már kiengedtem a hangomat, hagytam, hogy elragadjanak az érzelmeim és nagy átéléssel énekeltem. Mire végeztem, teljesen el is felejtettem, hogy hol vagyok vagy hogy izgulnom kellene. Átadtam magam a zenének, és mindent tökéletesen előadtam. A végső magas hangoknál féltem valamennyire, mert nem mindig jöttek ki jól a próbáim során, és most is egyszer kicsit elrontottam, ahol eddig minden egyes alkalommal. Nem láttam, hogy feltűnt volna bárkinek is, mivel magabiztosan próbáltam leplezni a bakizást, és mosolyogva sétáltam le a színpadról, az osztálytársaim pedig kitartóan tapsoltak nekem, ami nagy erőt adott, mivel senkivel nem voltam rosszban, de elválaszthatatlan barátaim vagy barátnőim sem voltak közöttük, mivel a sulinkban van ugyan osztály, de az általad felvett órákra jársz be az évfolyamtársaiddal, akik ugyanazt a foglalkozást választották, ami nagyon pozitív és modern dolog az én felfogásomban.

Utánam még egy rakás ember sétált fel a színpadra, énekelt, dobolt, gitározott, azon belül szólózott vagy bármi olyasmit csinált, amihez hangszerre volt szüksége. Egy fiú nagyon jól dobolt, az ötvenkilences számú, és volt egy fiú, akire már ránézésre tudtam, hogy valami több van benne, mint amennyit mutat és fantasztikusan énekelt, sőt, a végére egy kis scream-et is becsempészett. Ezért igazából kicsit féltékeny lettem rá, mivel én is meg akartam tanulni scream-elni, de a hangom egyszerűen nem bírta. Fájt tőle a torkom és feladtam, körülbelül két próbálkozás után. Na jó, lehet hogy kitartóbban kellett volna próbálkoznom, de úgy voltam vele, hogy elég nekem az éneklés, ne tegyem tönkre a hangomat a scream-mel.

De ennek a fiúnak minden erőlködés nélkül jöttek ki a hangok a torkán, megakadt rajta a szemem. Főleg a fekete pólója ujja alól kilátszó tetováláson, amiről messziről nem tudtam megállapítani, hogy micsoda, de nagyon jól nézett ki mindentől függetlenül. Nagy fekete haja volt, és összevissza állt az egész, kisfiús külsőt adott volna neki, ha nem lett volna annyira komoly az arca. Magas volt és viszonylag vékony, de nem az elfújja-a-szél típusból, hanem a szálkásabb, de izmos fiúk közül, ez pólón át is látszott. Fekete farmerje volt és egy ezüst színű lánc lógott az oldalán. Valljuk be, szerintem nagyon jól nézett ki.

Lassan és megfontoltan lépkedett és leült a legalsó sorba, eddig fel sem tűnt, hogy ott volt. Bár még az iskolában sem láttam, pedig három éve oda jártam, úgyhogy ezen már nem is csodálkozok. Ettől függetlenül sok ismerős embert láttam, tapsoltam is a közelebbi ismerősöknél, akiknek tényleg őszintén szurkoltam, hogy ha én nem jutok be, legalább ők, mert megérdemlik az elismerést és sikert. De azért még mindig reménykedtem, hogy bejutok, életem nagy lehetősége volt ez az egész.

prologue

Maura egy 17 éves városi lány, aki egy helybeli művészeti iskolába jár, zene és tánc szakra. A táncot nem kedveli annyira, mint amennyire az édesanyja szeretné, csak miatta táncol, nem is megy neki kiemelkedően. 
Élete értelme azonban az éneklés, mindennél jobban szereti csinálni, de csak magának énekelget, mert nincs sem egy banda, ahová jelentkezhet, sem bármi lehetőség a fejlődésre sem a kitörésre. A tanórákon sokat szokott énekelni a többiekkel, de nem hagynak túl sok időt az egyénekre, leginkább csak egyben hallgatják a hangjukat, amint közösen énekelnek, a szóló részt pedig az iskolának legtöbbet adományozó szülőkkel rendelkező emberek kapják rendszerint.
Maura zongorázni kiskora óta tud, rengeteg számot el tud játszani fejből, komoly és modernebb darabokat, és zenei feldolgozásokat is. A gitárt később, 14 éves korában szerette meg, nemsokára kapott is egyet, mivel igen tehetségesnek bizonyult, azóta gitáron is sok számot el tud játszani.

A következő ősszel azonban Maura iskolájában meghirdetnek egy tehetségkutató versenyt, amelyet a nagyvárosok összeköttetésben lévő művészeti iskoláinak tanulói között rendeznek meg, és ahová bármilyen zenei produkcióval jelentkezhetnek a vállalkozó szellemű diákok. Maura elhatározza, hogy megmutatja mindenkinek, hogy igenis tud énekelni, méghozzá nem is akárhogyan, és bátran jelentkezik a versenybe a legtöbb diákkal egyetemben. Leginkább magának akarja bizonyítani, hogy elég jó ahhoz, hogy eredményesen szerepeljen és hogy megmutassa mindenkinek, hogy mire is képes. Eleinte saját magát szeretné kísérni az egész verseny folyamán gitárral vagy zongorával. Időközben azonban a zsűri által kreált problémákkal szembesülnek a versenyzők, kihívásokkal kell szembenézniük a versenyben maradásért, és a győzelemért nagyon keményen meg kell dolgozniuk.
Ha szeretnéd tudni, hogy mi történik Maurával és versenytársaival, hogyan alakítja a nagy versengés az életét és milyen következményekkel járhat, ha a lány minden erejét és legtöbb idejét a versenyre fordítja, hogy milyen eredményeket érhet el akkor tarts velem!