6. fejezet

- Szóval igen, tudok hegedülni, de honnan tudod?

- Hát még amikor elsőéves voltam, láttalak játszani a zeneterem ajtajából és bementem hogy meghallgassalak, és mivel senki nem vett észre, végig ott ültem. Teljesen elvarázsolt hogy milyen szépen játszottál, de aztán valahogy elfelejtettem az egész sztorit meg téged is. Több hétig kerestelek mindenfelé, de sehol nem voltál.

- Akkor lettem beteg, pontosan emlékszek, egy koncertre gyakoroltam, és kidőltem tüdőgyulladással két hétre – nosztalgiázott.

Várakozóan néztem rá, és belekezdett a mesélésbe végre.

- Szóval ez egy bonyolult történet, és csak annyi a lényeg, hogy egy versenyemen nagyon rosszul szerepeltem, és utána nagyon leszidott a tanítóm, hogy őt idézzem: "Azt hiszed fiam, hogy ezzel a teljesítménnyel bármire mehetsz? Hogy lehet belőled egy nagy ember? Egyáltalán bármilyen ember? A helyedben lemondanék a gyerekes álmaidról." Ekkor hagytam abba a hegedülést. Anya sokat sírt miatta, de egyszerűen nem volt tovább célja a tanulásomnak, a mesterem, akire leginkább felnéztem minden reményét elvesztette bennem, és én is így tettem. Továbbléptem, a hangomat kezdtem képezni, majd nemsokára rákaptam a gitárokra – fejezte be a sztori ledarálását.

- Sajnálom – szólaltam meg egy kis hallgatás után, más nem jött ki hirtelen a számon. - Pedig tényleg jó voltál, még engem is megfogott a játékod.

- Az már nagy dolog lehet – nevette el magát. Én még mindig azon csodálkoztam, hogy ilyen hamar megosztott velem egy történetet, ami nagyon személyes emléke. Lenyűgözött. Aztán összetörte az elképzeléseimet, néhány szóval, de hát nem is ő lett volna ha nem teszi.

- Legalábbis ez a fedősztori. Amúgy beleuntam az egészbe, és tényleg volt egy ilyen eset, ezért így adom elő, mindjárt szomorúak lesznek az emberek – nevette el magát. Én csak a fejemet csóváltam, és végre eszembe jutott egy jó ötlet.

- De ha nincs is bajod vele, akkor játszhatnál, nem? - mosolyogtam rá.

- Hát ja, jöhet végül is – egyezett bele kelletlenül.

- Előszedjem a hegedűt haver? - jött be Sam. Rám sem nézett, úgy látszik még mérges volt. Én is az voltam.

- Itt is van hegedűtök? - pillantott fel Loyd, aki két pohárral a kezében érkezett, az egyiket nekem, a másikat pedig magának hozta.

- Köszi.

- Hogyne lenne, ovis korunk óta legnagyobb haverok vagyunk – vágta rá magától értetődően Sam majd előhozott egy kicsit poros hegedűt.
Chance nagy nehezen magához vette, és elkezdte nézegetni, húzogatta rajta a vonót, újra ismerkedett a hangszerrel. Mintha egy régi, elveszett részét találta volna meg, amikor elkezdett egy darabot játszani, amit én nem ismertem. Teljesen belemerült, összeráncolt homlokkal, csukott szemmel játszott. Óriási átéléssel csinálta, bár néhol meg kellett állnia és újra kezdeni, mert viszonylag régen gyakorolt utoljára. Szinte fájdalmasnak tűnt az arca, de mellette láttam rajta, hogy élvezi, és hiányzott már neki a hegedű.

- Ügyes voltál – gratulált neki Sam. Én csak bólintottam, és előszedtem a papírjaimat.

És elkezdtünk próbálni, lementünk a garázsba és eljátszottuk a részeket külön külön megnéztük, hogy ki mire jutott ez alatt az egy rövid délután alatt.
- A szöveg megy?

- Én tudom az egészet.

- Én is – néztünk fel egyszerre Chance-szel.
- Örülök, akkor ti énekeljetek, amíg kimegyek – utasított minket és tényleg kisétált.

És itt kezdődött a harc, mivel nem tudtunk megegyezni abban, hogy ki melyik részt énekelje. Körülbelül nyolc perc múlva Loyd is kiment. Mi pedig folytattuk a harcot, mert nem elégedtem meg a rám szánt két sorral, mivel még a vokálos is több szöveget kapott az eredeti dalban.

- Neked vannak egyáltalán érzelmeid? - kiáltottam fel a további szenvedéssel töltött percek után. Egyszerűen nem volt hajlandó engedni nekem.

- Jelentéktelen hangod van – vágta rá megint. Immár negyedjére.

- És szíved? Az sincs? - ütöttem a mellkasára. Aztán elkezdtem tapogatni, hátha megtalálom a szívverését, de nem jártam sikerrel. Szinte pánikolva nézegettem és kerestem a szívét.

- Hát nincs? Úristen, egy vámpír vagy? - néztem fel rá döbbenten, óriásira tágult szemekkel.

- Igen. Hu – ijesztett meg én pedig halálra rémülve hátraugrottam. Ezen úgy elkezdett nevetni, hogy majdnem hátraestem az egyik kis székben. Innentől nem volt visszaút, mindketten röhögtünk, bár én még meg voltam rémülve, emiatt a szívem nagyon gyorsan vert. Na meg a rám törő röhögőgörcs miatt.

- Jobb. Oldalon. Van – fulladozott a röhögéstől.

- Mi? A vámpírfogad? Csak egy? - értetlenkedtem. Megragadta a kezemet és a mellkasa jobb oldalához húzta, ahol egy rövid idő múlva már éreztem a szívének erőteljes lüktetését.

- Ezt hogy? Wáá – néztem rá tátott szájjal. Aztán megpróbáltam becsukni.

- Hát bonyolult, de van ilyen. Anya nem engedte, hogy műtögessenek világba, és amint látod, teljesen ép és egészséges vagyok – villantott rám egy harminc fogat láttató mosolyt.

- Biztos nem. Ez nem normális dolog. De bejön – nevettem fel és újra visszaálltam az egyik mikrofonállvány elé, amin nem volt mikrofon, mivel az egyetlen darab természetesen Chance-nél volt. Remélem lehetett érezni a gondolataim gúnyos fennhangját a szobában is.

Időközben a két másik jómadár is visszatért köreinkbe, és így már négyen veszekedtünk.

Hát itt az új rész is, kicsi csúszással, mert az előbbi néhány napban nagyon elvesztem és egyszerűen élni nem volt kedvem, nem hogy a gép elé ülni, így nem volt rész sem. És nem tudom, hogy hogy lesz ezután, mert az életem elég kilátástalan, de megpróbálok majd hozni részeket.

Beatles_Lány.xx

5. fejezet

Másnap reggel nagyon fáradt voltam, mert otthon még mindent megtanultam, az összes szöveget, kottát, mindent átnéztem, és a zongorát is begyakoroltam egész éjjelig fent voltam vele. Reméltem, hogy elnyeri a többiek tetszését, de egy dolog szúrta a szememet, azaz hogy arról volt szó, hogy nem vokálos leszek, mégis azt a szerepet kaptam a kihúzott szöveg mennyisége alapján, és mert az eredeti dalban is vokálként szerepelnek ezek a sorok.

Az iskolában gyorsan eltelt az idő, bár a táncórán eléggé elfáradtam, nagyon sokszor próbáltuk el ugyanazt a részt, mivel mindig elrontotta az egyik lány egyszer. Én nem vagyok a legjobb táncosok között, de kétballábas sem vagyok, szóval az utolsó előtti és középső sorokban szoktam állni, ha olyan formációban lépünk fel, de amikor valami másféle felállásban adunk elő, akkor nem kapok nagyobb szerepeket, itt az igazi tehetségeket állítják a középpontba.
Öltözködés közben váltottam pár szót a táncos lányokkal az éneklésről és a tegnapi versenyről, majd miután eléggé ledöbbentettem őket a fejleményekkel, rohannom is kellett tovább. Elmentem ebédelni, majd a következő óráimra, így ment ez egészen délutánig.

A papírra felírt címet kerestem, miközben az uzsonnámat, egy sajtos kiflit fogyasztottam el. Kicsit már így is késésben voltam a megadott időponthoz képest, mert egyszer eltévedtem. A város egy távolabbi részében volt a találkozópontunk, ami számomra elég ismeretlen volt. Végül csak megérkeztem, nyolc és fél perc késéssel a karórám szerint és mire becsöngettem, kiderült, hogy nem csak én késtem el, Loyd is ekkor futott be.
- Szia te lány – köszönt rám.

- Szia – üdvözöltem.
- Látom nem csak én késtem el – nevettem rá, mikor Sam épp kinyitotta az ajtót.

- Na, nincs ilyen nagy jókedv, elkéstetek. Tíz fekvő – utasított minket halál komoly ábrázattal.
- Aha persze – sétáltam be mellette még mindig kacagva.
- Szia Chance – bólintottam.

- Szia – köszönt vissza.

Miután mindenki köszönt mindenkinek, elkezdhettük a próbát. Azaz kezdhettük volna, mivel én szokás szerint leálltam vitázni.

- Mi az, hogy zongora? Ide hegedű kell! És miért csak a vokál részt kapom? Megegyeztünk, hogy veled éneklek – kezdtem bele.

- Ha ennyire ragaszkodsz hozzá, éneklem veled a vokál részt – vigyorodott el kurtán.
- Naa, nincs vita cicuskáim – csapott az asztalra gyengén Sam. Kicsit megkérdőjeleztem a normálisságát, de idővel rá kellett jönnöm, hogy ez ő, nincs menekvés.

- De van. Hegedűt akarok – tartottam ki a hegedűs elvem mellett. - Tudom hogy tudsz hegedülni – böktem vádlón Chance felé. Tegnap éjszaka megálmodtam, hogy Chance a zeneteremben ült és épp hegedült nekem valami számot, az agyamra ment a zene hallgatása. Aztán reggel az egyik órán rájöttem, hogy azért álmodtam ezt, mert megtörtént, egyszer még első évemben a zeneteremben hallottam Chance-t játszani a hegedűjén, szinte már profi szinten játszott.

- Na – csattant fel Sam.

- Mivan? - néztem rá kérdőn. Nehogy már mindenki engem hurrogjon le.
- Nem hegedűzünk, alapszabály hogy nem hozzuk szóba a hegedűket – nézett rám úgy Sam, mintha ezt tudnom kellett volna már a kezdet kezdetétől fogva.

- Mit akarsz, olvassam ki a gondolataidból, hogy nem bírod a hegedűket?

- Nem, de legalább fogalmazhatnál kicsit kedvesebben, a hangnem nem megfelelő ha egyenrangú társakról van szó, főleg ha rangban feletted állókról – emelete meg a hangját Sam is, és miközben rangban felettem állókról beszélt, magára és Chance-re mutatott.

- Nem kötelező ezt együtt csinálnunk – dobtam le magam egy meglepően kényelmes fotelbe a hangulatos, meleg színekkel rendelkező nappaliban.

- Nem is – sértődött meg Sam és kiment a konyhába.

- Ne vedd magadra, nagyon bír engem és felidegesíti, ha valami rosszul jön ki részemről – veregette meg a vállamat Chance.

- Nem vagyok valami kutya – rántottam el magamat a közeléből. Engem csak ne ütögessen senki.

- Nem úgy értettem – nézett rám tanácstalanul, majd az ajtóban szobrozó Loydra pillantott segélykérően.

- Tegnap láttam meg először, mit akarsz? - röhögte el magát lemondóan, majd Chance is csatlakozott hozzá.

- Van nekem ennél jobb dolgom is – álltam fel sértődötten.

- Most már maradj, elmesélem a sztorit, ha te is elmesélsz nekem valamit – húzott át a kanapéra Chance.

- Megnézem hogy merre van a szépfiú – sétált ki diszkréten Loyd, bár semmi szükség nem volt rá.

Hát sziasztok!
A következő hét sem lesz egy leányálom, de megpróbálok emberi időben frissíteni, de ahhoz ti is kelletek, szóval jelezzétek valahogy, hogy itt vagytok és olvastok légyszi.:)
Beatles_Lány.xx

4. fejezet

- Mehetünk haza, sziasztok! - köszönt el tőlünk és már el is rohant. Én átsétáltam a termünkhöz, ami egy másik épületrészben volt, és ki kellett menni az ajtón és fel a másik épületrész lépcsőjén, mert az átjárót éppen felújították az épület részei között.

- Hali – köszöntem a néhány még bent tartózkodó főnek. Ebből a suliból mindenki későn megy haza a táncedzések, atlétika, zenekar, énekkar, rajz és egyéb órákat kiegészítő foglalkozások miatt, tehát soha nem vagy egyedül odabent még ilyen késői órán sem, mint negyed nyolc.

Halkan visszaköszöntek, és pakolásztak tovább. Lynn az asztalon feküdt, egy valaki, aki háttal állt és nem ismertem nagyon közelről, még névről sem, tehát valaki egy másik évfolyamról mellette táűmasztotta a padot és diszkréten magyarázott valamiről.

Gyorsan felkaptam az utazótáskámat, amit a legtöbben utazáshoz használnak, de én ezzel járok iskolába is, mivel a tankönyveimet, a táncra szükséges ruháimat és kaját és innivalót is hoznom-vinnem kell, amihez nem elég egy kis normál mérteű iskolatáska.

Minden nap van táncom délután is, mivel kötelező volt felvennem ezen a szakon, így minden nap hurcolhattam a táncolós ruhámat. Jelenleg egy mélykék cicanadrágból és egy fehér atlétából állt. Mint a táncot, az éneklést is fel kellett vennem heti ötször, amit egyáltalán nem bántam, főleg hogy azt délelőtti órákban oldották meg, az ebédszünet előtt, ami pedig egy órán keresztül tart egytől kettőig. Az órák között sok szünet van, elég laza a tanterv, mivel a normális órákat csak annyira méltatják, hogy az érettségire elég tudást szerezzünk, ami pedig rengeteg tételből áll, és néhányan a kiadott lapokkal elintézettnek is tekintik. A táskámal átvetettem a vállamon, és kisétáltam a teremből. Meglepetésemre Sam állt az ajtó előtt.

- Chance küldi – nyújtotta nekem a kezében lévő lapot.

Egy dalszöveg volt rajta, egy általam nagyon is jól ismert szám dalszövege.

- Ezt adjuk elő, tanuld meg zongorán a hegedű részét és ami ki van emelve – túrt a táskájába és kivett egy gyűröttebb papírt, amin a zongorakotta állt. - Holnap négykor kezdünk próbálni nálunk, felírtam a címet a lapra, remélem ráész.

- Honnan tudta, hogy fel kell készülnie erre? - kérdeztem.

- Láttad azt a konferálós nőt ugye? - kacsintott rám és titokzatosan, sietősen elsétált.

- Neked is szia – motyogtam utána, és a fejemet csóváltam. Ezt a számot nem lehet csak úgy elzongorázni hegedű helyett.

A Mikulás hozott nektek egy részt (rövidet, mivel csak erre futotta), úgyhogy ezzel kívánok boldog Mikulást nektek! A héten hétköznap nem valószínű, hogy lesz rész, csak hétvégén, sajnálom, de így jut rá időm.:/
Beatles_Lány.xx

3. fejezet

Sziasztok! :)
Itt az új rész, de nagyon el vagyok halmozva, szóval kicsit ilyen semlegesebb lett, de remélem tetszik. Kommenteknek még mindig örülök..;)
Beatles_Lány.xx

- Na mit tudsz, szöszi? - pillantottak rám kérdően.

- Ne hívj szöszinek – jelentettem ki határozottan. - Énekelek, zongorázok és gitározni is tudok, bár leginkább akusztikuson – feleltem.

- Bocsi, de hogy hívnak titeket? - szólalt fel a basszeros srác.

- Én Loyd vagyok, ő Maura, őt nem tudjuk – mutogatott végig rajtunk Loyd.

- Chance-t ismerem, én pedig Samuel vagyok – lepleződött le az összes név végre. - De hívhattok Sam-nek is nyugodtan.

- De nem fogsz énekelni – szólalt meg Chance egy fél perces csönd után. Nagyon tetszett a neve amúgy, illett hozzá.

- Hát nekem mindegy, de én énekelni jöttem ide, nem pedig dísznek – sértődtem meg. - Bocs fiúk – kapcsoltam egy pillanat múlva.

- Áh, már megszoktam – legyintett poénkodva Sam. - De dísznek kifejezetten jó vagyok, ez biztos – kacsintott felénk.

- Abban nem kételkedek – vigyorogtam rá. Tényleg jól nézett ki, de nem volt az esetem, hullámos szőke, állig érő haja volt, csillogó sötétkék szeme, és nem volt túl magas, de nem is volt kifejezetten alacsony, izmos srác volt ő is. Viccelődve elkezdte legyezgetni magát, és magas hangon vihogott egy kicsit, amin én és Loyd is elnevettük magunkat.

- Én vagyok az énekes – makacskodott Chance.

- Akkor énekeseskedjél magadban, én meg vittem a bandát – vágtam rá.

- Nem. Fiúk, ugye velem maradtok ha ez a szőkeség lelép? - nézett magabiztosan a többiekre.

- Ő nézett ki engem szóval az övé vagyok – szabadkozott Loyd. Rögtön belopta magát a szívembe.

- Akkor már legyen egy bandám – vigyorgott rá Sam is. - Mellesleg szerinte jól nézek ki – tette hozzá büszkén. Én nagyon megörültem nekik, jólesett a támogatásuk.

- De próbáljuk meg, hogy együtt hogy szólunk, és lehetek vokálos is vagy bármi – mondtam gyorsan, mielőtt tényleg otthagy minket, nagyon nagy hátrány lenne.

- Ha ennyire szeretnéd – mondta lekezelően.

- Hát nekem mindegy – fordultam el félig tőle, hogy ne lásson rajtam semmit.

- Gyere ide – húzott magához közel, hogy jól hallja a hangunkat. - Mi legyen? A Scientist?

Megjegyezte, hogy mit énekeltem, tehát felfigyelt rám. Ez jó jel.

- Mehet. Háromra.

- Egy, kettő, három – és elkezdtük énekelni. Eleinte nehezebben ment, mert nem volt hajlandó alkalmazkodni a tempómhoz és a hangomhoz, így nekem kellett a gyorsabb ritmusra váltani és ráhangolódtam a hangjára, próbáltam úgy énekelni, hogy kiegészítsem őt. Nagyon jól hangzott a kettőnk éneke együtt, legalábbis nekem nagyon tetszett. Egyre nagyobb hévvel énekeltünk, én már nyitott szemmel, magabiztosan bámultam a sötét, majdnem fekete szemeibe, ő pedig a szemét forgatta, de azért énekelt velem végig.

- Ez nagyon jó volt srcáok – hajolt be kettőnk arca közé igen közelről Sam.

- Hát igen, szeintem is – motyogtam kissé sokkosan, és hátrébb húzódtam. A fiúk nevettek, én meg elgondolkozva néztem rájuk.

- Vokál, vagy veled? - kérdeztem.

- Velem. Egyértelmű. Mert igazából két jó hangú emberben semmi különleges sincs, ha egyedül énekelnek, de ha ketten együtt, úgy, hogy jól is hangzanak, az mindjárt jobban megfogja az embereket, ez nagy előny.

Én csak büszkén mosolyogtam, és odaálltam a papírhoz, felírni a nevünket.

- Bandanév? - kérdezte ott egy zsűritag.

- Az még nincs, akkor pillanat – léptem vissza a fiúkhoz.

- Bandanév? - kérdeztem tőlük tanácstalanul. Mindenki elgondolkozott, nagyon koncentráltunk, hátha találunk valami felhasználható ötletet.

- Gengszterek – ajánlotta Sam.

- Nem jó, nem elég jó – mondogatta Chance.

- Milyen zenét szerettek? - kérdezte ismét Sam.

- Metál – feleltem rögtön egy mindent kifejező szóval.

- Progresszív – érkezett a következő válasz Loydtól.

- Metál – nézett rám Chance.

- Jó, akkor asszem elbújok valami sarokba – vihogott Sam.

- Na mondd csak.

- Rap.

- Ki nem nézném belőled fiam – nevettem fel.

- Ne nevess ki – sértődött meg.

- Bocsi – mondtam neki, amitől ő mindjárt jobban érezte magát.

De ezzel még mindig nem jutottunk előre, úgyhogy nagy dilemmák elé néztünk.

- Legyünk vakbélgyulladás – ajánlotta Loyd lelkesen. - Vagy valami undorító dolog.

- Ajj nemár srácok – háborodtam fel.

- Valami egyszerűbbet de metál legyen na – próbáltam az akaratomat érvényesíteni.

- Lightnin' – szólt Chance.

- Csak így simán? Ez olyan snassz – nyilatkozott Loyd és Sam is bólogatott.

- Aposztróffal - vágta rá a fiú.

- Nekem tökéletes, elég kifejező ez így – foglaltam álláspontot, villámlás, mint ahogy most szinte villámcsapásként összeálltunk és meghoztunk néhány nagyon fontos döntést.

- Ne csicsázzuk túl – bólintott végül mindkét fiú egyszerre.

- De írhatjuk kisbetűvel? Rajongok a kisbetűs bandákért – vigyorodtam el.

- Írjuk, mit bándom én. De akkor meg a copyright rá – vágta rá rögtön Loyd.

- Hogyne menne. Gyerünk, írjuk fel amit kell – indult neki a tömegnek.

Elindultunk hát, és hagytuk, hogy Chance felírkálja a neveinket, bandanevünket és néhány egyéb adatot.Becsekkoltak minket is, és elmehettünk végre.