6. fejezet

- Szóval igen, tudok hegedülni, de honnan tudod?

- Hát még amikor elsőéves voltam, láttalak játszani a zeneterem ajtajából és bementem hogy meghallgassalak, és mivel senki nem vett észre, végig ott ültem. Teljesen elvarázsolt hogy milyen szépen játszottál, de aztán valahogy elfelejtettem az egész sztorit meg téged is. Több hétig kerestelek mindenfelé, de sehol nem voltál.

- Akkor lettem beteg, pontosan emlékszek, egy koncertre gyakoroltam, és kidőltem tüdőgyulladással két hétre – nosztalgiázott.

Várakozóan néztem rá, és belekezdett a mesélésbe végre.

- Szóval ez egy bonyolult történet, és csak annyi a lényeg, hogy egy versenyemen nagyon rosszul szerepeltem, és utána nagyon leszidott a tanítóm, hogy őt idézzem: "Azt hiszed fiam, hogy ezzel a teljesítménnyel bármire mehetsz? Hogy lehet belőled egy nagy ember? Egyáltalán bármilyen ember? A helyedben lemondanék a gyerekes álmaidról." Ekkor hagytam abba a hegedülést. Anya sokat sírt miatta, de egyszerűen nem volt tovább célja a tanulásomnak, a mesterem, akire leginkább felnéztem minden reményét elvesztette bennem, és én is így tettem. Továbbléptem, a hangomat kezdtem képezni, majd nemsokára rákaptam a gitárokra – fejezte be a sztori ledarálását.

- Sajnálom – szólaltam meg egy kis hallgatás után, más nem jött ki hirtelen a számon. - Pedig tényleg jó voltál, még engem is megfogott a játékod.

- Az már nagy dolog lehet – nevette el magát. Én még mindig azon csodálkoztam, hogy ilyen hamar megosztott velem egy történetet, ami nagyon személyes emléke. Lenyűgözött. Aztán összetörte az elképzeléseimet, néhány szóval, de hát nem is ő lett volna ha nem teszi.

- Legalábbis ez a fedősztori. Amúgy beleuntam az egészbe, és tényleg volt egy ilyen eset, ezért így adom elő, mindjárt szomorúak lesznek az emberek – nevette el magát. Én csak a fejemet csóváltam, és végre eszembe jutott egy jó ötlet.

- De ha nincs is bajod vele, akkor játszhatnál, nem? - mosolyogtam rá.

- Hát ja, jöhet végül is – egyezett bele kelletlenül.

- Előszedjem a hegedűt haver? - jött be Sam. Rám sem nézett, úgy látszik még mérges volt. Én is az voltam.

- Itt is van hegedűtök? - pillantott fel Loyd, aki két pohárral a kezében érkezett, az egyiket nekem, a másikat pedig magának hozta.

- Köszi.

- Hogyne lenne, ovis korunk óta legnagyobb haverok vagyunk – vágta rá magától értetődően Sam majd előhozott egy kicsit poros hegedűt.
Chance nagy nehezen magához vette, és elkezdte nézegetni, húzogatta rajta a vonót, újra ismerkedett a hangszerrel. Mintha egy régi, elveszett részét találta volna meg, amikor elkezdett egy darabot játszani, amit én nem ismertem. Teljesen belemerült, összeráncolt homlokkal, csukott szemmel játszott. Óriási átéléssel csinálta, bár néhol meg kellett állnia és újra kezdeni, mert viszonylag régen gyakorolt utoljára. Szinte fájdalmasnak tűnt az arca, de mellette láttam rajta, hogy élvezi, és hiányzott már neki a hegedű.

- Ügyes voltál – gratulált neki Sam. Én csak bólintottam, és előszedtem a papírjaimat.

És elkezdtünk próbálni, lementünk a garázsba és eljátszottuk a részeket külön külön megnéztük, hogy ki mire jutott ez alatt az egy rövid délután alatt.
- A szöveg megy?

- Én tudom az egészet.

- Én is – néztünk fel egyszerre Chance-szel.
- Örülök, akkor ti énekeljetek, amíg kimegyek – utasított minket és tényleg kisétált.

És itt kezdődött a harc, mivel nem tudtunk megegyezni abban, hogy ki melyik részt énekelje. Körülbelül nyolc perc múlva Loyd is kiment. Mi pedig folytattuk a harcot, mert nem elégedtem meg a rám szánt két sorral, mivel még a vokálos is több szöveget kapott az eredeti dalban.

- Neked vannak egyáltalán érzelmeid? - kiáltottam fel a további szenvedéssel töltött percek után. Egyszerűen nem volt hajlandó engedni nekem.

- Jelentéktelen hangod van – vágta rá megint. Immár negyedjére.

- És szíved? Az sincs? - ütöttem a mellkasára. Aztán elkezdtem tapogatni, hátha megtalálom a szívverését, de nem jártam sikerrel. Szinte pánikolva nézegettem és kerestem a szívét.

- Hát nincs? Úristen, egy vámpír vagy? - néztem fel rá döbbenten, óriásira tágult szemekkel.

- Igen. Hu – ijesztett meg én pedig halálra rémülve hátraugrottam. Ezen úgy elkezdett nevetni, hogy majdnem hátraestem az egyik kis székben. Innentől nem volt visszaút, mindketten röhögtünk, bár én még meg voltam rémülve, emiatt a szívem nagyon gyorsan vert. Na meg a rám törő röhögőgörcs miatt.

- Jobb. Oldalon. Van – fulladozott a röhögéstől.

- Mi? A vámpírfogad? Csak egy? - értetlenkedtem. Megragadta a kezemet és a mellkasa jobb oldalához húzta, ahol egy rövid idő múlva már éreztem a szívének erőteljes lüktetését.

- Ezt hogy? Wáá – néztem rá tátott szájjal. Aztán megpróbáltam becsukni.

- Hát bonyolult, de van ilyen. Anya nem engedte, hogy műtögessenek világba, és amint látod, teljesen ép és egészséges vagyok – villantott rám egy harminc fogat láttató mosolyt.

- Biztos nem. Ez nem normális dolog. De bejön – nevettem fel és újra visszaálltam az egyik mikrofonállvány elé, amin nem volt mikrofon, mivel az egyetlen darab természetesen Chance-nél volt. Remélem lehetett érezni a gondolataim gúnyos fennhangját a szobában is.

Időközben a két másik jómadár is visszatért köreinkbe, és így már négyen veszekedtünk.

Hát itt az új rész is, kicsi csúszással, mert az előbbi néhány napban nagyon elvesztem és egyszerűen élni nem volt kedvem, nem hogy a gép elé ülni, így nem volt rész sem. És nem tudom, hogy hogy lesz ezután, mert az életem elég kilátástalan, de megpróbálok majd hozni részeket.

Beatles_Lány.xx